Egy szép májusi napon levelet kaptam az Értesítés Központi Rendszertől, hogy egy hónapon belül lejár a családi autónk műszaki vizsgája, ezért mihamarabb keressem fel „a közlekedési hatóságot, vagy a kijelölt vizsgáló állomást a jármű műszaki vizsgálata céljából”.

Az első gondolatom az volt, hogy már megérte regisztrálni az Ügyfélkapun, mert a műszaki vizsga alattomosan lejáró szavatosságára eddig mindig egy kárörvendően mosolygó rendőr hívta fel a figyelmemet, persze csak a kötelező, szolgálati barkóba után: „Kedves Attila, ugye tudja, hogy miért állítottuk meg?”. Mondjuk a baráti körben többeknek is olyan eminens a szerelője, hogy nyilvántartja a kuncsaftok autóinak műszaki vizsgáját, és szintén küldenek egy figyelmeztető levelet, egyszersmind fel is ajánlják, hogy megcsinálják helyette a hosszabbítást, ami mellett persze mindig akad valami javítanivaló...

Szóval ezúttal roppant olcsón tudtam meg, hogy hamarosan lejár a műszakim, ezért elhatároztam, hogy tovább faragok a költségeken, és nem bízom a szervizre, hanem személyesen teszek eleget az Értesítési Központ Rendszere aktanyelven megírt felkérésnek. Elérhetőségeket persze már nem írt az Értesítési Központ Rendszere, de manapság - amikor a Google számít a világ legértékesebb márkanevének -, ez már nem okozhat gondot. Rövid keresgélés után rá is akadtam a Nemzeti Közlekedési Hatóság (NKH) honlapján a követelményekre, elérhetőségekre és persze a költségekre.

Kedves női hang vette fel szinte azonnal az NKH budapesti jármű főosztályánál (azon belül is a műszaki engedélyezési osztály) a telefont, majd rövid adategyeztetés után tetszőlegesen választhattam időpontot. Ez olyan zavarba ejtően felhasználóbarát lépés volt egy ilyen hosszúnevű hivataltól, hogy először csak hebegtem-habogtam, végül egy péntek reggel 9 órában maradtunk a Mozaik utcai főhadiszálláson.

Mivel a tízéves Honda Civicünk remek kondiban van – leszámítva a feleségem okozta kisebb-nagyobb horzsolásokat, és gyermekünk kárpitkoszoló tehetségét – ezért a vizsgára felkészülés kimerült abban, hogy előző este megnéztem, világítanak-e a lámpák, és beálltam egy gépi mosóba. Terveztem még egy alapos porszívózást is a Mozaik utca kedvéért, de ebből végül nem lett semmi, mert a benzinkút automatája mohón elnyelte ugyan a bedobált ötveneseket, de szívni már nem akart. Ezt a jelenséget szándékosan nem vettem negatív előjelnek.

Tökéletes műszaki állapot ide, vagy oda, azért csak bennem volt a rég érzett vizsgadrukk, ezért rágugliztam, hogy mégis mire számítsak, kell-e majd az elakadásjelzővel, égőkészlettel bohóckodni, vagy megmagyarázni, hogy miért járt le két hete az eü. dobozban a fertőtlenítő. Itt egyébként elég alaposan össze van szedve a követelmény, ezért nem is mennék bele az elméletbe. 

Kivételesen pontosan sikerült érkeznem a Mozaik utcai bázisra, aki még nem járt ott soha, az is könnyedén megtalálja, mert szemben van a Hajógyári sziget K hídjával, egy autókereskedés közvetlen szomszédságában. A sorompó melletti fülkében ülő őr, amikor megtudta, hogy nem ismerem a járást, barátságosan eligazított, megmondta, hova álljak, és hol kezdjem a menetet. Nyilván nem okozok nagy meglepetést azzal, hogy egy pénztár feliratot kellett először keresnem, ez egyébként egy földszintről nyíló iroda a vizsgaállomás tövében, és azt kell róla tudni, hogy időkapszulaként működik.

Nem tudom, hogy a péntek reggelnek köszönhető, de alig lézengtek az irodában, és az a kevés ügyfélnek látszó lény is baráti hangnemben csevegett a pult túloldalán ülő két ügyintézővel. Kifejezetten családias volt a hangulat, mindenki ismert mindenkit, keresztnéven szólították egymást a nagy sztorizgatások közben, de ezalatt azért keményen ment a papírmunka, forgalmik és kinyomtatott lapok csúsztak ide-oda nagy mennyiségben az üvegablakok alatt. Kisvártatva tőlem is elkérték a forgalmit és a személyes iratokat, majd mehettem egy hátsó ablakhoz befizetni a személyautókra jelenleg kiszabott 16 290 forintos vizsgadíjat. Ez egyébként kicsit aránytalan, ha azt nézzük, hogy motorra csak 4360 forint, míg egy „könnyű tehergépkocsira” 17 030 forint.

Az iratok és az anyagiak rendezése után állhattam be a sorba az épület mellett, ahol kábé öt autó és néhány motor várakozott. Egy delikvens átlagosan 15-20 perc alatt volt meg a két működő soron, ami kábé egyórás várakozást jelentett. Igazából fogalmam sincs, hogy a Mozaik utca szintjén ez jónak számított vagy sem, nekem úgy tűnt, hogy nagyon pénteki hangulat volt, nem volt stresszelés, és igazából az az egy óra is hamar elment, mert előttem egy gyönyörű 1983-as Mercedes SL280 aranylott a napon és muszáj volt megkérdeznem a gazdájától, hogy miért van amerikai – osztott kerek - lámpája, de európai lökhárítója.

Mint kiderült azért, mert Európában helyezték először forgalomba, de kivitték az Államokba, ahol át kellett alakítani a világítását, de szerencsére a borzalmas lökhárítókat már nem kellett ráaggatni. Mire megismertem a Merci teljes előéletét, és azt a szívásmennyiséget, amit az OT vizsga megszerzése jelentett, már intettek is az egyik sorról, hogy mehetek, így a szépen csillogó, de belül elképesztően koszos Hondával begurulhattam a Mozaik utca retteget sorára.

Egy szimpatikus ötvenes férfi közölte, hogy most jön az a vizsgálat, amit korábban zöldkártyaként tartottak számon, de szerencsére ez 2010-től beleolvadt a műszakiba. A motor emissziós értékét mérték egy kipufogóba feldugott szonda segítségével, de a blokkra is raktak egy szenzort. Rövid motorbőgetés után gurulhattam tovább egy akna fölé, de előtte gyorsan végignéztük a lámpák működését, és egy kis dudálásra is felkértek. Az aknából felszólt a vizsgáztatóm, hogy rángassam meg a kormányt, majd ő is ezt tette aulról a kerekekkel. Szemmel láthatóan meg volt elégedve az eredménnyel, mert egy gurulós műszerrel leellenőrizte az első fényszórókat, majd továbbterelt a kollégája felé és elköszönt.

Egy szintén ötvenes, szakálas, metálborodó arcú úr vette át az ügyeim intézését, és belecsaptunk a lengéscsillapítók valamint fékek vizsgálatába. Ez utóbbit egy görgős fékpadon ellenőrizték, a lengéscsillapítókat pedig egy rázópadon, ami mókásan lötyögtette fel-le az autó jobb, illetve bal kerekét. Mivel én még a hiányosságokat könyörtelenül kiderítő és megtorló poroszos iskolai rendszer végterméke vagyok, ezért végig bennem volt a vizsgadrukk, de a futómű ellenőrzésénél kifejezetten aggódva néztem a monitorokat, mert hiába van csak 90 ezer kilométer a tízéves autónkban, a fővárosi úthálózat azért érezhetően hagyott benne nyomokat. Nincs ugyan drámai vész, vagy kopogás, de néhány apró jelből nem csupán a gömbfejek, hanem a stabilizátorok cseréjére is felkészültem már fejben.

Szerencsére a Hona futóműve megfelelt a Mozaik utca elvárásainak, így metálbordó arcú ügyintézőm – miután lefotózta az autót – levakarta rendszámról a korábbi műszaki és zöldkártya matricákat, majd felkért, hogy álljak félre az udvarban és menjek be a pénztárba, ahol majd szólítanak. Az autó vizsgáztatása ennyi volt.

A pénztárban továbbra is családias hangulat uralkodott, és mivel legalább 40 percet kellett még ott dekkolnom, több alapvetést is sikerült felfedeznem: a nepperek, vagy legalábbis annak látszó férfiak imádják a halásznadrágot, a sportcipőt, a klasszikus pecsétgyűrűt, és többségük jelentős túlsúllyal küzd. Az érkezési sorrend, valamint sorban állás kábé annyit számít, mint egy kairói kereszteződésben a jelzőlámpa, érzékelik ugyan, hogy van, de nem sok figyelmet szentelnek neki.

Onnan lehet felismerni a hozzám hasonló sokévente beeső lúzereket, hogy ülve várják a sorukat, míg a hivatásosok belépés után egyből az ablakhoz mennek, keresztnéven szólítják az ügyintézőt, és elkezdik dugdosni a paksamétájukat. Szerencsémre volt öt perc üresjárat, amikor a halásznadrágos urak kicsit megritkultak, így az egyik ügyintéző végre elővette az én vizsgalapomat is az asztaláról, adott pár igazolást, majd közölte, hogy hamarosan kimegy és felragasztja az új matricákat a rendszámra, de "egy autó miatt most nem megy ki”.

Ezt a holtidőt egy mosdójárattal ütöttem el a szomszédos épületben, és mire kijöttem az udvaron ácsorgó Honda hátsó rendszámán már ott kéklett a két új matrica. Pontosan 11 órakor hajtottam ki, az udvarról, ami kerek háromórás elfoglaltságot jelentett. Egy szerelő átlagosan 25-30 ezer forintért vállalja a fenti procedúrát (feltéve, ha nem kell semmit sem javítani), így 10-15 ezer forintot lehet spórolni ezzel a néhány órás elfoglaltsággal. Mindenki döntse el, hogy megér-e ennyit neki egy ilyen kör, nekem - a nepperek nyomulását leszímátva - kellemes csalódás volt, de ismétlem: gyári állapotú és remek műszaki kondiban volt az autó vadiúj gumikkal és fékekkel, nem volt fólia, repedt szélvédő, kínai xenon, rohadó kasztni, amire állítólag harapni szoktak.

Másfajta tapasztalatai vannak a műszaki vizsgáról? Írja meg a kommentek közé!