Kamaszkorom óta motorozom, estem már párat az elmúlt közel húsz év alatt, de most fordult elő először, hogy nem kozmikus magányban csúsztam el a saját marhaságom, vagy olaj/sóder/sárfolt miatt, hanem kaptam hozzá segítséget, nem is keveset. Egy kisbusz sofőrje annyira megörült, amikor végre megtalálta a neki oly kedves autópálya-felhajtót, hogy nagy lendülettel elindult felé. Ez idáig rendbe is lenne, de ehhez a produkcióhoz balra át kellett vágnia a szembejövő sávon, arról viszont megfeledkezett, hogy jöhetnek az ellenkező irányból. Jöttem.

Íme a helyszín az én szemszögemből, szemből kanyarodott balra a kisbusz. Ha jobbra kerülöm ki a táblákat kapom el, ha balra, akkor a mögötte jövő autót trafálom telibe, kész szerencse, hogy akkor ezen nem volt időm gondolkodni. Egyébként ez egy ritka gonosz kereszteződés a 71-es főút és az M7-es találkozásánál, pont az ilyenek miatt találták fel a körforgalmat

Én ebből annyit láttam, hogy az ellenkező irányból érkezik egy fehér kisbusz, indexel balra, és megáll a középen kialakított kanyarodósávban, majd miután kábé húsz méterre lehettem tőle, hirtelen elém fordul. Lehet, hogy Valentino Rossi meg tudta volna oldani ezt a helyzetet, nekem sajnos csak annyira futotta, hogy reflexből belemarkoljak a fékbe, elmorzsoljak egy óbazdmeget és már bele is csattantam a busz mértani közepébe. Addigra olyan 40 km/órára lassulhattam le a korábbi 70-80-ról, tehát még csak az se lehetett, hogy felnézett a buszos és még nem volt ott senki, majd hirtelen ott teremtem a nyílegyenes úton fénysebességgel. Minden motoros rémálmaiban előkelő helyen szerepel az ilyesmi szitu, mert igen könnyű belehalni, vagy legalább valami jó kis maradandó károsodást összehozni. Az, hogy most mégis vigyorogva gépelem ezeket a sorokat, több dolognak is köszönhető az elképesztő szerencsén kívül.

Például annak, hogy nem áruszállító volt a kisbusz, tehát volt oldalablaka, amit szépen be is fejeltem, egy fémlemezen valószínűleg légyként kenődök szét. Nyitott bukósisakban ugyancsak otthagytam volna a fogamat a busz oldalában, ami estemben szó szerint értendő, de én az a fajta gyáva ember vagyok, aki nem mer nyitott sisakban motorra ülni, legyen az ötvenes robogó, vagy egy szép kövér chopper. Egy autóüveg befejelését valószínűleg egy párezer forintos aldis sisakban is meg lehet úszni, csak utána néhány napig fájni fog az ember homloka és nyaka. Viszont elég ritkán esik úgy egy motoros, hogy kivisz egy ablakot és utána nem történik semmi. Én például még előadtam egy látványos talajgyakorlatot a becsapódás után, így hátulról is alaposan leteszteltem a sisakom tűrőképességét.

Szabó Attila vezetéstechnikai oktató és ex-motorversenyző mondta egyszer, hogy mindenki annyiért vegyen magának bukósisakot, amennyit a feje ér. Ezen akkor mosolyogtam, de amikor arra került sor, tényleg erőn felül próbáltam költeni egy jó minőségű kupakra, amolyan befektetés gyanánt. A jelek szerint most térült meg, hiszen nem egy gépen fityegek mélyaltatásban, hanem azon töröm a fejem (már elnézést), hogy milyen sisakot vegyek a régi helyett. Az ugyanis sajnos kuka, nem mintha darabokban lenne, sőt látszólag csak a fényezése sérült itt-ott, de mégse lehet többet használni, mert azokon a helyeken, ahol odavertem magam, összenyomódott az energiaelnyelő réteg, így ott már nem véd, legalábbis nem 100 százalékosan. Jól belegondolva, csak minőségi sisakot gyártani éri meg igazán, mert az életben maradt ügyfélnél nincs elégedettebb kuncsaft és jó eséllyel marad a márkánál. Én legalábbis ezt teszem.

Szintén jól vizsgázott a kesztyűm, a sérüléseiből ítélve nem sok bőr maradt volna a tenyeremen, de még hús se nagyon, úgyhogy megemelem a kalapom azok előtt a sporttársak előtt, akik csupasz kézzel pattannak nyeregbe. A saját motoros tudásukba vetett hitüknél nyilván csak a fájdalomtűrő képességük magasabb. Az minden esetre meglepő, hogy ebben a kánikulában ennyi John Rambo kerül elő és ül motorra. Volt rajtam protektoros kabát is, így megúsztam azt a dilemmát, hogy a fenekemről, vagy combomról tegyenek át egy kis bőrt fontosabb helyekre, és egy szép kirakós játéktól is megkíméltem a veszprémi kórház sürgősségi osztályát. Oda vitt a mentő a baleset után, ott derült ki, hogy néhány zúzódással, pár repedt bordával és egy törött szárkapocscsonttal megúsztam a kisbuszos találkozót. Az ügyeletes dokiról hamar kiderült, hogy nagy motoros, tökéletesen tisztában van a kockázatokkal és mellékhatásokkal, de amikor elmondtam neki az esetet, csak a fejét csóválta és közölte, hogy tekintsem ajándéknak a fenti hibalistát, mert ebbe illett volna belehalnom. Azért megjegyezte, hogy nagy valószínűséggel a bokám is ripityára megy, ha nincs rajtam a magasszárú versenycsizmám, ami szegény tényleg úgy néz ki, mintha medvecsapdába léptem volna.

Így fest most a motor: a plexi valamilyen csoda folytán megúszta, viszont a blokkot kiverte az egyik villaszár. TK gyanús

Sokan kérdezték, vajon a motornak mekkora szerepe volt a túlélésemben. Ezt sajnos nem tudom, de ígérem, utána fogok menni, és lesz belőle egy cikk, mert engem is felettébb érdekel. Az biztos, hogy az ABS-nek is köszönhető, hogy nem estem el az ütközés előtt a nagy fékezésben, így nem a kisbusz alól kellett kihámozni.  Egyébként egy BMW R 1200 GS tesztmotor volt a társam a csattanásban, és szegény rosszabbul járt nálam: az eleje odalett, ráadásul az egyik villaszár a blokkot is kilyukasztotta, így valószínűleg gazdasági totálkár lesz majd a vége.

 "Remélem, végre felhagysz ezzel a veszélyes motorozással”

Igazából szegény anyámat sajnáltam a legjobban ebben az egészben. Hosszú évek óta egy ilyen szituációtól rettegett, erre most hirtelen bejött neki. Amíg a veszprémi kórházban vártam a zárójelentésre, felhívtam megnyugtatni, de nem igazán volt tekintettel az agyrázkódásomra, mert rögtön lecsapott. „Remélem, most már aztán végre felhagysz ezzel a veszélyes motorozással” – jött homlokhoz szorított pisztolyként az érve. Mit lehet erre mondani? Persze hogy veszélyes, de az emberi hülyeségnél azért nincs gyilkosabb dolog, és ez bármikor, bárhol utolérheti az embert. Elég hozzá egy idióta vonatvezető, vagy egy rutintalan pilóta és megvan a baj a legbiztonságosabbnak vélt helyeken is, igaz, hogy kisebb rá az esély, mint motoron, de ez az ott pórul jártakat nyilván nem vigasztalja. 

Furán hangzik, de motoron nagyobb biztonságban érzem magam, mint egy autóban. Először is átlátom a forgalmat, nem vagyok egy egyre biztonságosabbnak mondott, de hatalmas holttereket hagyó fémbunkerbe zárva. Sokkal dinamikusabb vagyok a forgalom többi résztvevőjénél, ezért egy előzést is gyorsabban be lehet fejezni, arról az apróságról nem is beszélve, hogy én még nem láttam olyan motorost, aki ne a vezetéssel lett volna elfoglalva, az autósokról ez viszont már nem mondható el. Amikor az álló kocsisorok között csorgok előre, mindig nagy érdeklődéssel figyelem azt a kreativitás, amivel lekötik magukat vezetés közben a sofőrök. A kézből való telefonállás szinte alap, a kormányra terített újság vagy könyv, már egy magasabb szintet képvisel, de nálam az a nő a befutó eddig, aki az ölében egy kiskutyával vezetett, miközben egy szelet pizzát próbált magába tömni. És még ő volt felháborodva, amikor rádudáltam, hogy ugyan ne menjen már két sáv között a szaggatott vonalon. Nyilván, amikor elmesélte a barátnőinek, én voltam az agresszivhülyemotoros.

Egyébként meg megértem, hogy az autósok többségnek tele van a hócipője a sorok között cikkázó motorosokkal, de ez már csak egy ilyen műfaj, gyorsak és fürgék vagyunk, és akiben megvan rá a hajlam, ezt igyekszik maximálisan ki is használni. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy az ilyenek autóval is nyomasztó tahóként közlekednek. Tehát arról beszélni, hogy „azok az idióta, felelőtlen motorosok, biciklisták stb.” ostoba általánosítás, inkább csak örüljünk, hogy - egyfajta evolúciós folyamatként - a forgalom húsdarálója hosszú távon kiszűri ezeket a deviáns egyedeket, mert erre a jelenlegi jog és ellenőrzési rendszer nem alkalmas.

„Ha kocsival lettél volna, egy karcolás nélkül megúsztad volna az egészet” - kaptam újabb bölcs tanácsként egy másik aggódó rokontól, ami szintén igaz, de ebben az esetben nem biztos, hogy jobban jártam volna. Utólag tudtam meg, hogy öt gyerek is utazott az elém kanyarodó kisbuszon, így ha nem a bukósisakommal nézek be az oldalablakon, hanem egy autó motorháztetejével, akkor lehet, hogy most nem fájna minden porcikám, de az is biztos, hogy nem tartanám magam a világ legszerencsésebb emberének. Persze utólag lehet okoskodni, hogy egy autót észrevehetett volna a kisbusz vezetője, de ha azt nem szúrta ki, hogy egy jókora, kivilágított túramotor közeledik teljesen emberi tempóval, akkor a szemből érkező 2. Ukrán Frontot se vette volna ott észre Malinovszkij marsallal az élen.

Nem akarom itt tovább nagyon osztani az észt, csak annyit szeretnék megosztani a saját káromon keresztült, hogy ne sajnáljuk a pénzt a minőségi védőfelszerelésekre, mert mégiscsak a saját bőrünkről van szó, annál meg nem lehet semmi drágább. Persze jöhet a morgás, hogy megvenném én Rossi sisakját is, csak nincs rá pénzem, de nem úgy kell belevágni a motorozásba, hogy elköltjük minden pénzünket paripára, bukó meg majd csak lesz valahonnan, hanem pont fordítva. És ha már megvan a megfelelő védőréteg tokától bokáig, akkor a legdögletesebb kánikulában is vegyük fel, mert az emberi hülyeség hőmérséklettől függetlenül bármikor lecsaphat ránk, ne tetézzük a sajátunkkal is.